Tudom, milyen
Tudom, milyen roskatagon
ülni egymagadban otthon;
szemed nem látszik a fekete
gyász-kerettől leplezve.
Hajad csapzottan csatakos,
arcodba lóg, s te csak hagyod;
a szád kiszáradt, és cserepes,
mint egy kitikkadt folyómeder.
Vállaid csontosan rángatóznak,
és folyton lúdbőrzik a hátad;
kezeden kés szántotta nyomok,
miket az idő maga hagyott.
Remegő kezedben a cigarettád
régen csontig égett már;
füstjében úszva ülsz a széken,
nem érdekel, ki mit gondol éppen.
Bár hideg van, mégsem fázol,
hisz fűt az alkoholos mámor;
még egy cigi, és még egy pohár,
nem érdekel már ez a világ.
Csak bámulsz, és gondolkozol,
mindig a múlthoz vonzódsz;
egyetlen pólóban reszketsz,
de a dermedést már nem érzed.
Fejed az asztalra hajtod,
csak aludni akarsz egy nagyot;
még érzed a vodka mámorát,
és az altató megtetette hatását.
Hát ennyi? Ez maradt belőled?
Egy pohár pia a kezedben,
és egy búcsúlevél a másik alatt.
Hát végleg elhagytad magad. |